erőtlen kísérlet
késő éjjel a kopott hold is nyugovóra tér,
és csak én állok itt sorba a fájdalomért.
mert nem várok mást, és nem is félek.
valójában jóideje már nem is élek.
valami üres lett idebent, és nincs erőm,
hogy megtöltsem élettől eltorzult belsőm,
hogy kitartsak még a mentőcsónakig,
mielőtt a mocsokban elmerülök nyakig.
törötten hagytam mindent az asztalon,
és sírtam utána, pedig nem volt okom,
mert az én hibám, hogy elvesztek.
az elveszett emlékek tönkretesznek.
hat láb mélyen fekve fogok csak pihenni,
szeretném felettem a földet megölelni,
amit az élet halomba gyorsan rám szórt.
csak kár, hogy előtte nekem nem szólt.
nincs kiút. utánad félve hiába kiáltok.
bolond voltam sokáig, hát fejemre átok!
mert szenvedjen, ki csalfa álmok után
megy, kutatva boldogságot, bután.
nem kaphatlak vissza, a tűz hiába ég.
a lángnyelvek martaléka leszek ma még.
és talán majd a pokol tüze megtisztít végre,
és rám gondolsz majd néha, ha felnézel az égre.
KL
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.