(válasz egy kis történetre, amit egy kedves ismerősöm írt.)
...csak állt ott. jobbnak látta, ha egy darabig csak ott áll, és nem szól semmit.
jó volt.
mezítláb állt. a fű nem volt harmatos. kellemes, puha és meleg volt. szemébe logó haját néha-néha meglibbentette a lágy szellő és szeliden megsimogatta az arcát.
jó volt. a lány, a tánc, a szellő.
a lány megállt. tekintetét a fiúra vetette, majd annyit mondott:
-már nem az enyém. nincs szükségem rájuk. -majd folytatta megigéző táncát.
a fiú tovább állt ott. nem tudta mit mondjon. csak nézte őt.
eldobta a ruhákat és közelebb ment a lányhoz, szemével tovább követve a kecses mozgást.
megfogta a lány kezét. megcsókolta és elhúzódott. hagyta, hogy a mozgás elbűvölje.
nem érdekelte, honnan jött, vagy hová készült. csak a lány volt.
a nap lassan teljesen eltűnt a rét peremén. és a karcsú holdvilág jött elő csillagos palástjában.
fénye rávetült a réten két alakra. láthatóan nem zavarta őket a sötét. csak voltak a réten ketten.
légies mozdulatok. gömbölyű csipő. kecses, törékeny karok.
jó volt.
KL
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.